Imádom amikor kirándulni megyünk és, ha még labdázhatok is, az egy szuper nap! Így volt ez tegnap is.
Állítólag valamikor régen vadászkutyák voltunk. Az óriás uszkárokat eredetileg vizivadászatra használták. Ez régen elmúlt, azóta társasági kutyának tartanak minket. Valószínűleg ebből maradt meg nálunk, különösen nálam a labda mánia (gazdik erre azt mondják jó apportos vagyok). Ez a tulajdonságom nem csak a labdázásnál előnyös, hanem ennek köszönhetem, hogy most hivatásos mozgássérült-segítő és terápiás kutya vagyok. Erről még fogok mesélni, mert Magyarországon nagyon kevesen vagyunk, és nem árt ha tudjátok, hogy ez mit is jelent pontosan.
Visszatérve a labdához… Nagyon szeretem, amikor gazdiék eldobják a labdámat én rohanhatok utána és visszavihetem nekik, de sokszor olyan ügyetlenek főleg Papa gazdi, hogy elejti a labdát. Én már régen elszaladtam és ő még csak ügyetlenkedik… Ilyenkor vissza kell menjek hozzá segíteni neki. Erről jut eszembe, jó múltkor elvitt Papa gazdi a Hajógyári-szigetre labdázni. Legalább másfél órája labdáztunk már, amikor kimondta azt a szót, amit én értek, de nem szoktam meghallani, hogy “VÉGE”, és én még labdáztam volna, felugráltam, bökdöstem stb. Oda is jött egy néni egy kiskutyával, hogy megvédjen: “Miért nem labdázik még azzal a szegény kutyával?” – Amikor megtudta, hogy mióta labdázok szünet nélkül, teljesen elképedt, hogy bírom ilyen sokáig.